Vasárnap

Nagynehezen fél tizenegykor kikeltem az ágyból. Ember, ha már szombaton negyed kilenckor kellett kelnem hadd aludjam ki magam vasárnap. Úgy Kata módjára... Reggeliztem fincsi fánkot, és szokásaimat megtörve nem álltam neki a leckének, mert tudtam, hogy ma délben indulunk nagy tervekkel Siófokra korcsolyázni. Az első adandó alkalommal tervünk befuccsolt, mert egykor sikerült nehezen elindulnunk. Egy élvédős, és egy élvédő nélküli korcsolyával indultunk neki a dolognak. Odaértünk. Kopárság, sehol senki, és méghogy legyen ez egy jó kaland... Azért hidegvérrel körülnéztem, hátha valahol tényleg van kijelölve koripálya, de sehol semmi. Egy "gratulálok"-kal megdícsértem magamat, és a drága jó kis tervünket az idilli vasárnappal kapcsolatban. Sebaj, még ekkor sem adtam fel. Kigondoltam, hogy leszek olyan merész, és felmegyek a jégre. Bár csak kacsák csúszkáltak rajta, de az ambíció megvolt. Mikor közelebb értem nemhogy ráléptem volna, hanem ellenkezőleg. El onnan. Megláttam a több száz kilós jégtömböket a partra hányva, és a buckákat a jégen, minden reményem elszállt. Korcsolyázás kihúzva. Jött az ihlet a b terv megalkotásához. Séta a mólón. Persze - gondoltam. Sétáltunk, és annyiban kimerült a szórakozásom, hogy dobáltam köveket a Balcsiba. Félúton pedig igen érdekes bugyogó hangokat hallottam meg a jég alól, amin meglepődésem közben szakadni kezdtem a röhögéstől. Igazából nem is azon, hogy bugyog, hanem azon, hogy ilyen az én családom. Elindulunk vasárnap délben, korcsolyázunk, és punktum! Így ki lett jelentve, és abból ez lett: Elbattyogunk vasárnap egykor, sétálunk, és semmit sem ért az egész. Fogadni mernék, hogy még egy ilyen család nincs, mint a milyenk. De ez csak egy jó poén. Néha... Néha pedig sírni volna kedvem a lassúság, és pechesség miatt. Bár azért valamilyen szinten mindenki különbnek érzi magát az átlagnál. De így kell szeretni a családot. Hülyén fogalmaztam. Én így szeretem a családom. Együtt a pechekkel, lassúsággal, és jókedvel.